Fighter Magazinban olvastuk:
Julian Forbes, az USA karatecsapatának ex-vezetője átfogó cikket írt a downloadkarate.com-on arról, hogy melyik fajta edzésmódszer a megfelelőbb: a tradicionális vagy a versenycentrikus? Mi csak fordítunk…
“Hadd kezdjem azzal, hogy tisztán kijelentem: személyes véleményem szerint egyáltalán nincs szükség a két edzésmódszer összehasonlítására. Jobb, ha mindkettőt tiszteljük azért, amiért az emberek harcművészeti képességeit és teljesítményét fejleszti.” – kezdi Julian.
Különböznek a kondira vonatkozó igények?
A karateversenyzők számos kiegészítő jellegű, atletikus tréninget végeznek gyorsaságuk, erejük,kitartásuk, robbanékonyságuk, koncentrációképességük, koordinációjuk, időzítésük és teherbírásuknövelésére. Melyik elem nem hasznos egy utcai küzdelem során a felsorolásból?!
Talán pont egy karatésnak nincs szüksége a hagyományos edzésekre. Számos ősi gyakorlat van a hagyományos karatéban, amelyekkel nem értek egyet. Ne felejtsük el, hogy a hagyományos edzésmódszer a modern sporttudomány és orvoslás teljes figyelmen kívül hagyása mellett fogant meg. Az úttörők alapvetően a józan eszüket használták a lehető legjobb edzésmódszer kialakítására. A dolog egészét nézve szörnyű munkát végeztek – éppen ezért szükséges, hogy tanuljunk az orvoslás és a tudomány felfedezéseiből a régi technikák javítása érdekében.
Ez az egyetlen igénybeli különbség, amit látok a kondícióval kapcsolatosan: a “hagyományőrzők” úgy gondolták, hogy meg kell erősíteniük az ökleiket, könyökeiket, lábszáraikat annak érdekében, hogy jobban eltűrjék azt a fájdalmat, amit egy ütés elnyelése vagy kivitelezése során éreznek. Én is így nőttem fel. Igen, a meszesedés rövidtávon tényleg megerősíti a csontokat, és az ütések valóban jobban fájnak, amikor testrészünkön még van érzőideg. Hosszútávon viszont az idegek kiölésének vannak bizonyos negatív hatásai, mint például a köszvény. Ezzel nem árt tisztában lennünk, hogy felelősségteljesen tudjunk cselekedni, mielőtt belekezdünk valamibe.
A lényeg az, hogy ha a legjobbat szeretnék kihozni magukból, akkor mindkét csoportnak jó kondiban kell lennie, nem különbözhetnek az igényeik.
A versenykaratékák nem harcművészek?
Olyan emberként, aki elsősorban hagyományos módszereket tanult, és többször is részt vett karateversenyeken, ez a kérdés szétrepeszti az agyamat. Ezt azoktól hallottam régen, akik soha nem teljesítettek jól a versenyeken (elsődlegesen kumitére gondolok, de lehet akár kata is), vagy nem volt merszük kiállni versenyezni.
Miért van az, hogy ha egy harcművész saját edzéseit egy lépéssel magasabb szinte kívánja hozni, miközben testének tökéletes, egészséges alakját szeretné elérni (technikájának javítása érdekében), kevésbé illeti meg a harcművész jelző, mint azt a sörhasú embert, aki soha nem lépett még “ringbe”?
A versenykaratékák nem tudják magukat megvédeni az utcán?
Ez a másik téma, ami mérhetetlenül idegesít. Hadd mutassak rá megint egy dologra: a versenykaratésoknak van hagyományos hátterük, és rendszerint tradicionális dojókban edzenek. Igen, az edzéseik nagy része olyan stílusban zajlik, amilyen maga a verseny is, de az atléták teljesen el szokták engedni magukat a “freestyle” kumite során gyakorlótársukkal, vagy éppen senseiükkel szemben, ami tartalmazhat akár grappling-ban használatos elemeket is. Az ilyen sparring nemcsak a test és a kitartás perspektívájából fontos, hanem azért is, mert az agy repertoárjának méretét növeli, ami abban segít a versenyzőknek, hogy a hasonló impulzusokra hatékonyabban, gyorsabban tudjanak reagálni.
Ráadásul – amit minden harcos el fog nektek mondani –, ez csupán móka. Egy világszínvonalú versenyre készülő atlétának sok időt kell eltöltenie azzal, hogy a verseny stílusára, stílusában készüljön fel, de nem ismerek olyan harcost, aki nem gyakorolná eleget a szabad stílusú kumitét… Ennyit arról a gondolatmenetről, mely szerint a versenykaratésok nem készek az utcán is sikeresen bevetni magukat, ha kell…
Gyorsaság – Ami az utcán a leglényegesebb tényező: az ütést elsőként, a lehető leggyorsabban kell véghez vinnünk – ebben talán a versenykaratésok a legjobbak, hiszen pontosan ezt gyakorolják.
Kitartás – Mi van akkor, ha az első technikával mégsem sikerül letaglóznunk ellenfelünket? Mi van akkor, ha egyszerre egynél több embert kell a padlóra vinnünk? Edzéseiknek köszönhetően a versenykaratésok ilyenkor sincsenek pánikban – a sörhasú karatésokkal szemben előnyük van, hiszen a versenysport szinte megköveteli a minden napos fittséget.
Védekezés – A versenykaratésoknak azon kívül, hogy ellenfelüknél gyorsabban, elsőként kell pontot szerezniük, arra is figyelniük kell, hogy ugyanakkor ne legyenek “megtagelve”. Más szóval támadniuk és védekezniük is kell egyszerre. Ez a felkészültség és tapasztalat szintén hasznukra válik az utcán, úgy hiszem… (igazából nem hiszem, tudom…).
Az egyik legjobb dolog a versenykaratéban az, hogy a karatékák folyton olyan ellenféllel találják szemben magukat, akiket vagy nem szeretnek, vagy nem ismernek. Ezek az emberek ugyanúgy nyerni szeretnének, mint ők – ha nem jobban. Egy dojóban nincs ehhez fogható edzés. Ott nem adatik meg az az élmény, hogy az előttünk álló ismeretlen ellen lelkiismeret nélkül, teljes erőbedobással küzdjünk,vice versa.
A versenyek szabályai és kötöttségei ellenére is történnek balesetek néha: megesik, hogy az ember egész hátralévő életére tolószékbe kerül egy mérkőzést követően. Erre egy dojóban vajmi kevés esélyünk van, és nem is annyira megszokott dolog, mint a versenysportban. Meg kell tanulnunk legyőzni a félelmeinket. A versenykaratésok gyakorolhatják a pszichológiai hadviselést idegeneken, ami hihetetlenül jó tanítás. Meg kell találniuk a tökéletes egyensúlyt a magabiztosság és az elővigyázatosság között: ha túl magabiztosak, könnyen a padlón találhatják magukat a dojoban is (!). Ha túl óvatosak, akkor a kritikus helyzetben lefagyhatnak, és így megint könnyen a padlón találhatják magukat.
Végezetül: a versenykaratésok nagyon gyorsan kapcsolnak. Elmondhatom magamról, hogy túléltem egy késes támadást Londonban. Négyen támadtak rám, és csak egy hibát vétettem. Amikor megláttam a kést, próbáltam szavakkal lenyugtatni a kedélyeket, miközben a fülhallgatóimtól próbáltam megszabadulni. Amikor a kés átvágta a kabátomat, és belefúródott a mellembe, azonnal cselekedtem. A harc 10 másodpercig tartott – az egyik támadó elfutott, a másik három a földön feküdt. A penge pár centi mélyen szúródott az izomba – túléltem. Versenykaratés voltam, és nem hiszem, hogy különleges…
Hiszek a tradicionális edzés jótékony hatásában, de egyúttal úgy gondolom, hogy az alapokra építeni kell.
Összegzés
Hagyományos edzés nélkül nincs karate, sem más küzdősport. Mielőtt elkezdünk valamit kritizálni, vizsgáljuk meg a dolog összes tényezőjét, objektív módon. Yin nem létezhet yang nélkül. A karate, mint sport nem létezhet hagyományos edzésmódszer nélkül. A hagyományos edzés megállja a helyét önmagában, de jobb, ha kombinálva van versenysportos és kondíciójavító elemekkel.
Forrás: downloadkarate.com
A cikk 2014.07.29-én került fel a Fighter Magazin oldalára, melyet teljes egészében, változtatások nélkül közlünk.
