"Arra ne legyetek hiúk, hogy tehetségesek vagytok. Ezt ugyan nem magatoknak köszönhetitek, nem ti alkottátok meg magatoknak. Csak az számít, hogy mire juttok a tehetséggel. Az adottságra nagyon vigyázzatok, nehogy eltorzítsátok vagy eltékozoljátok, amitek van. Dolgozzatok, állandóan csak dolgozzatok és tápláljátok a talentumot. " -Pablo Casals - cselló virtuóz
Nos, igaza van-e Pablo Casalsnak? Szerintem, igen. Láttam-e tehetséget? Többet is. Elsüllyedtek? Igen. Mi véleményem ezzel kapcsolatban? Érdekes felvetés. A talentum, vagy tehetség valóban egy született dolog. Van egy kislány, nagyon hajlékony már kiskorában, elkezdenek vele foglalkozni, és a munka hatására ez a kislány az évek folyamán világhírű balerinává növi ki magát. Na de közben mi történt?
Egy a tehetséget beazonosították, kezdődött azzal, hogy elvitték szakemberhez, aki foglalkozott vele. Vajon csak ennyi kell? Le kell romboljam az álmokat. A tehetség semmi szorgalom, és akarat nélkül. A tehetséget egy középszerű ember gondolkodás nélkül beelőzi szorgalommal és kitartással. Tehát a tehetség akkor alkot nagyot, ha a tehetséges gyermek vagy felnőtt mögött olyan családi háttér van, amely támogatja, szorgalmazza, hogy az adott dolgot megtegye. Itt a karatéban, először is a családnak támogatni kell, segíteni kell a feltételek megteremtését, azaz eljutni az edzésekre, amennyiben még kicsi az illető, ha már nagyobb, meg kell tudni bízni benne, hogy amit választott, azt tudja azon a szinten csinálni, és hagyni, hogy csinálja. Ugyanis egy idő után már kemény munkát kell beletenni. Ha azt kapja otthon, hogy ne menj, nem szükséges, majd leszel fodrász, rendőr, vagy a fene tudja mi, akkor egy fiatal tehetség azt fogja csinálni, amit otthon hall, mert vagy felemeli egy szülő, vagy lehúzza a gyerek ambícióit, attól függően, hogy épp a saját kényelmes életét félti, vagy megijed, hogy netán a gyerekének sikerülhet. Egyetlen út van a szülőnek, a gyerek felemelkedésében bízni, ugyanis az a gyerek ki van szolgáltatva a szülei érzelmeinek, és mindenkinek kutya kötelessége a gyermekének megadni, amire szüksége van. Néha a szigort, néha a kedvezményeket, néha a reményeket. Aki elveszi saját gyermeke reményét, gondolva, ha nekem nem ment, mi ilyenek vagyunk, akkor Te se dédelgess álmokat, az bűncselekményt követ el. Az is, aki azt gondolja, hogy egy kicsit kevesebb munka is elég, hiszen tehetséges. Téved, tehetség+szorgalom+hit vezet el a sikerhez. Egyik a másik nélkül kevés.
A családi háttér "csak" egy feltétel. Mi újság, ha az a bizonyos tehetség tojik rá, és nem párosul szorgalommal? Nos, ebben az esetben sem jutunk sehova. A tehetséget hátulról rugdossák a szülei, tanárai, hogy menj, csináld, én segítek. Ő meg nagy úri kedvében nem csinálja, mert az kényelmetlen, ne adja Isten, nem tud eleget a számítógép mögött ülni, és játszani, nem tud elmenni a haverjaival/barátnőivel lógni, stb. mert épp edzés van, ne adja Isten, még el is fárad. Ebben az esetben sem tudunk mit csinálni, mert belső tűz, hit, akarat nélkül nem tud a tehetség kibontakozni. Számtalan, ügyesebbnél ügyesebb gyerek hagyta már abba a karatét vagy más sportágat, mikor egy kicsit már komolyabbra fordult a dolog. Már kevesebb volt a játék, már fogytak a többiek (elhagyták sportágat, ebből a szempontból mindegy, hogy miért), már nem elég a tehetség, szükséges a befektetett munka. Jöttek oda számtalan kifogással, már nem élvezem, nincs időm játszani, nem tudok elmenni pecázni, stb. Igen, a tehetség kibontakoztatásának ára van, amit meg kell fizetni befektetett munkával energiával, szorgalommal, hittel, idővel, ami elvezet sikerhez. És néha kudarccal, hogy tudjuk, nem elég a tehetség.
Úgy gondolom, itt van a harmadik pillére a dolognak, a környezet. Környezet a szociális, és fizikai környezet. Ott abban a kis faluban, városban, azok a barátok, rokonok, ismerősök vajon értik-e, tudják-e mennyire felelősök a tehetség irányába? A tehetség, mint olyan, ugyanolyan esendő ember. Segítségre, biztatásra van szüksége, kritikus helyzetben. Mikor láttam a Good Will Hunting című filmet, szinte újra megnéztem. Remekmű, persze amerikai kiadásban, de attól még nagyon jó. Van egy jelenet, mikor a főszereplőnek a barátja a következőket mondja:
"Nem, nem, nem, nem, egy frászt. Nem magadnak tartozol ezzel. Nekem tartozol. Egy nap arra ébredek, hogy 50 éves lettem, és ugyanezt a szart csinálom. De ez így lesz rendjén. Neked viszont a kezedben van a nyertes lottószelvény, csak nem vagy hajlandó beváltani. Oltári baromság. Én bármit odaadnék a tehetségedért, de az összes többi gyerek is, éppen ezért bennünket sértenél meg, ha 20 év múlva is itt rohadnál. Érted."
Igazán ekkor értettem meg, hogy az aki tehetséges, annak kutya kötelessége élni vele, mert ha nem, elpazarolja az életét. Lehet belőle az előbbi példával élve jó fodrász, de ha lehetett volna balerina, avagy esetünkben kiváló karatéka, ne adja Isten karate versenyző, akkor vajon megtett-e mindent önmagáért? Mert igen, félelmetes a siker, és igen meg kell küzdeni érte, de semmi sem félelmetesebb, mint tocsogni abban a sárban, ami ellep, és elmondani, hogy ügyes voltam, de nem éltem a lehetőséggel. Benne van a lényeg: NEM ÉLTEM. Tehát szükséges a tehetségnek, hogy olyan barátai legyenek, olyan támogató környezet vegye körbe, amely segíti őt kibontakozni. Azok a barátok, akik például egy testépítőt arra buzdítanak, hogy egy felestől nem lesz semmi bajod, meg gyere már el a buliba, úgy gondolom, nem igazi barátok. Egy testépítőnek szigorú szabályok között kell versenyeznie, ahol az étrenden kívül az alvás mennyiségén, milyenségén is múlik a siker, nem beszélve arról, hogy a teste az ő remekműve, az alkohol, a buli ennek a mérge. Vajon jó barát-e, aki ilyenre buzdít? Nem sajnálni kell, hogy szegény még buliba se mehet el, hanem büszkének kell rá lenni, támogatni kell, hogy sikerüljön neki. Az igazi barátok, ahogy a filmben is mondja a srác, tisztelik, és támogatják annyira azt a tehetséget, hogy nem lefelé húzzák, hanem érzelmileg felfelé tolják. Mindig van olyan barát, aki ha kell átvisz edzésre, aki ha kell, vele nyomja a fekvőtámaszt, aki ha kell, elkísér ... aki örül önzetlenül a sikerének. Számtalan példa van, hát ne hagyjuk elveszni a bennünk és a másikban szunnyadó tehetséget önmagunkért, és a másikért egyaránt.
És mi újság magával a tehetséggel? A HIT mindent visz. Amikor folyamatosan bombázzák, hogy bár nekem lett volna ilyen lehetőségem, bár én lettem volna ilyen tehetséges, stb., de Te... Csak szólok, ez nem megerősítés, ez ugyanolyan lehúzás... A tehetségnek szüksége van arra, hogy ha elakad, karate esetében meg tudja beszélni az edzőjével, sensei-ével... de ha nem hozzá fordul... hanem barátjához, akkor vele, vagy az anyukájával... mindegy, csak segítsünk neki. Lehet azzal kell segíteni, hogy azt mondod ez nem az én dolgom, beszéld meg a senseieddel, vagy nem értek hozzá, a sensei-jel kellene megbeszélni. Egyet semmiképp ne tegyünk, simogassuk a fejét és együtt nyavalyogjunk. Egy sérülés esetén sem. Tartsuk be az orvosi előírásokat, és tekintsünk a jövőre, hiszen ha felépül kell a lelki erő újrakezdeni, még egyszer megpróbálni. Ez még sehova nem vitt, hogy együtt sírunk, megérteni meg kell, de nyavalyogni nem. Az igazi segítség az, ha olyan helyzetet teremtünk, hogy neki dolgoznia kelljen, akár a lelki erején is, kihasználva a tehetségét, hinni magában, hinni, hogy sikerülhet.
